A megérzések mélyről, a lelkünk legbelsőbb zugaiból érkeznek. Lelkünk hangjai, amik megoldást súgnak. Ott rontjuk el a dolgokat, hogy elkezdünk rajuk gondolkodni, s ha észérveket nem találunk, amik alátámasztanák a megérzéseket, néha meghátrálunk, mert nem tudunk vakon bízni a belső hangban. Sokszor pedig ott a válasz, s már azelőtt megszületik, hogy mi magunk tudnánk, hiszen a szívünk biztos benne, mi az, ami a legjobb, mi az aminek jönnie kell. Ha nem látom a célt, ahova vezet a kezdő lépés, nehéz elindulni, és kétségek nélkül menni egy ismeretlen úton. Nem baj, ha nem tudom mi vár rám az út során. De a célt szeretném látni halványan, hogy annyira megélhessem az összes lépést, amennyire kell. Láthatatlan kezek indítanak el, és segítenek továbblépni, ha megbotlassz egy kőben, és ezek a kezek húznak előre, boldogságot ígérve. Szokták mondani, hogy nem a cél számít, hanem maga a célhoz vezető út, mert ekkor szerezzük a legtöbb tapasztalatot. Az út maga a lényeg. A tanulási folyamat, nem pedig ami a végén vár. Mi magunk vagyunk boldogságunk kovácsai.
Ha mezítláb indulsz el, elvárások, ítéletek nélkül, nyitottan, talán több sebet kapsz, ám ha ezek a sebek begyógyulnak, s megmaradnak a hegek, életed egészében emlékeztetni fognak arra, mit éltél át, s hogy igenis, túlélted. Ha sosem jársz cipő nélkül, nem is fogod megtudni milyen az, ha megszúr egy kavics. A sebek az élet elengedhetetlen részei, ezek tesznek bennünket ellenállóbbá a jövőben, s ezek által értékelünk majd jobban minden elkövetkezendő dolgot.
A megérzéseink, a lelkünk szavának visszhangjai. Meg kell hallanom, hogy elinduljak az úton, s bíznom kell benne, hogy jó irányba indítanak és terelnek, miközben lépkedem. Cipő nélkül, védtelenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése