2011. június 23., csütörtök

Secrets are in deep

Ma olvastam egy nagyon jó könyvet, aminek két oldala nagyon megfogott, mintha nem is magába a történetbe illene, hanem egy különálló megállapítás lenne, a mai emberre is kivetítve az, mennyire eltemetjük manapság a spiritualitásra való képességünket, ami már születésünktől kezdve bennünk van. Ahogy öregszünk egyre kevésbé használjuk, és az élet során begyűjtött keserűségek is akadályoznak ebben.
Itt egy részlet az említett könyvből.. :  
(Arthur Japin - Casanova menyasszonya)
"...- Az értelem a tudatunknak csupán a külső burka. Alatt ott vannak az érzelmeink. A szívünk mélyén, ahová senki be nem láthat, tökéletesen hiszünk az érzelmeknek, és mindent tudunk, szavak nélkül is. Ha sohasem kellene kilépnünk a világba, egy pillanatig sem kételkednénk a megérzéseinkben. De kitesszük a lábunkat, és hiúságunk azt diktálja, hogy a belső valónkat megfelelő köntösben kell prezentálnunk a nagyvilág előtt. Átfésüljük a gondolatainkat, és kiegyenesítjük őket. Nem emlékszel? Gyerekként még mindannyian ösztönösen tudtuk, ki lesz jó hozzánk, és ki az, akitől óvakodnunk kell; tudtuk, mit kell tennünk ahhoz, hogy életben maradjunk, hogy megetessenek és szeressenek minket. Hiszem, hogy a tudás, melyre szomjazunk, az összes fontos kérdésre a válasz bennünk él, születésünktől fogva, csak elvesztettük az utat. Sőt a létezésüket is elfelejtjük. Éppen úgy, mint azok, akik évszázadokon át fönt járkáltak, az eltemetett város fölött, és semmit se sejtettek róla. 
Az ösztönös tudás születésünkkor a legerősebb, amikor teljesen rá vagyunk utalva a túlélésért folytatott harcban, mert semmilyen más tudással nem rendelkezünk. Ahogy az ösztönök visszafejlődnek, de sosem tűnnek el teljesen. Csak eltemeti őket az érvek és magyarázatok lavinája, melyre úgy hisszük, szükségünk van, hogy a környező világot megmagyarázzuk magunknak. Olykor, mikor álmodunk, vagy amikor gondolataink elkalandoznak, hirtelen újra felfedezzük őket. A művész inspirációnak nevezi, a hívő kinyilatkoztatásnak. És mi, akik racionálisan akarunk gondolkodni? Talán egyszerűen csak egy képzetnek mondanánk, a megvilágosodás pillanatának, amikor egyszerre előttünk van egy olyan kérdéstöredéknek a megoldása, melyet még fel sem tettünk. Ezek a nem várt képzetek megdöbbentenek minket. Büszkeséggel tölt el minket a tudat, hogy teljesen független individuumok vagyunk, és számításba sem akarjuk venni, hogy valaha talán egy nagy egész részei lehettünk. És akkor még nem is beszéltem azokról a pillanatokról, melyet mindannyian megéltünk már: mikor valaki eszedbe jut, és rögtön utána szembejön az utcán. - ... - Ezek a képzetek úgy hevernek a lábaink előtt, mint a cserepek. Magától értetődő lenne, hogy ezekben a pillanatokban elmélyüljünk, de mégsem tesszük, mert az értelmünk nem engedi, és minden, amit nem tudunk észérvekkel megmagyarázni, félelmet kelt bennünk. Ehelyett felvesszük a cserepet, és zsebre vágjuk annak reményében, hogy egy napon véletlenül majd megint találunk egy darabot, mely hozzá illeszthető. Így tehát a tudásszomjunk elzárja az utat a megérzéseinkhez. Egyre mélyebbre temetjük, az életünk során felgyülemlett tapasztalatok alá, és minél öregebbek leszünk, minél többet tanulunk, annál nehezebb, hogy akár csak egy elsuhanó képet is meglássunk abból, ami valaha oly magától értetődő volt."
Érdemes elgondolkodnunk azon, mennyire igaz ez, és hogy mennyi dolgot rejtegetünk magunkban, a belsőnk szegleteiben amiket félünk elővenni, vagy csak úgy megfeledkeztünk róluk. Az is helytálló, hogy az ember csak azt hiszi el ami kézzel foghatóan bizonyított... Ez van a reneszánsz óta... Holott nem biztos, hogy mindig csak az létezik, amit látunk is.. (: 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése