Szívszótár

A barátság néha fáj. Amikor harcolnod kell valakiért, amikor meg kell mondanod, hogy ez így nem jó. Az évek során erre rá kellett jönnöm, és arra is, ha nincs más, neked kell közbeszólnod, hogy megakadályozz valami nagyobbat. Inkább mi szenvedjünk egy keveset, minthogy a barátunk másokkal való kapcsolata romoljon meg.
A barátokért harcolni kell. Néha keservesen, néha szavakkal, máskor tettekkel, olykor pedig csönddel. Az élet egyik legjobb leckéje volt számomra, hogy ezt megtanultam, és az egyik legnagyobb érdem, hogy ezt a próbát kiálltam, mert most, ennyi harc után is tudom: megérte, hiszen mindezek után mellettem áll - többek között - egy olyan barát, akivel megküzdöttünk azért, hogy ma élvezhessük a harcok árán megszületett igaz barátságot. Minden baráti kapcsolatban vannak hullámvölgyek, de hiszem, hogy az ilyen ambivalens helyzetek és időszakok nélkül semmilyen emberi kapcsolat nem létezhet igazán, ezek a próbák erősítenek meg bennünket a másikkal kapcsolatos érzéseinkben. Az előbbi példából okulva tudom azt, hogy ha csak kis késztetést érzek is arra "ezt az embert nem szabad futni hagynom", hallgatnom kell a kis belső hangra. Mert ha lemondanék róla, ő is lemondana egy kapocsról, amely segíthet előrébb lépni az életben. Elvégre a barátok többek között azért is állnak mellettünk, hogy segítsenek a nehezebb életszakaszokban. 

A barátok lehetnek az iránytűink az Élet ködében.

Minden barátság más és más, éppen ezért nem lehet összehasonlítani! Különböző személyiségünktől fogva, mindenkivel más a kapcsolatunk: van akivel kitaláljuk egymás gondolatait, s akivel a teljesen ellentétes dolgokat szeretjük, mégis kiegészítjük egymást. Van, aki mellett be nem áll a szánk, de így vagyunk boldogok. Mással, a távolságot áthidaló kapocs erősebbnek bizonyul, mint gondoltuk volna. És akad olyan is aki természetében teljes ellentétpárunk. Ő segít minket azzal, hogy néha meg kell fejtenünk mit gondol - s így fejlődik az emberi megismerésre való képességünk - máskor pedig ő tanul tőlünk, úgy, hogy talán észre sem vesszük.

Az életben szerzett barátaink lelki társaink, és közülük néhányan életeket áthidaló lélekpárjaink. Össze van kötve a sorsunk, s tudat alatt sodródtunk feléjük, hogy minden életben újra rájuk találjunk, s kapcsolatunkat másabb módon éljük meg. Az ilyen emberekkel sokszor megesik az, hogy az egyikünk kitalálja a másik ki nem mondott szavait, s olykor már ösztönösen ráérzünk, mit fognak tenni a következő pillanatban. Mindezek mellett hiszem, hogy lélekpárjaink mellett lelki társaink is lehetnek ugyanolyan jó barátok, csupán az ő esetükben az ösztönös megérzés elmarad, hiszen őket ebben az életünkben ismerjük meg, és kezdünk el kötődni hozzájuk. 

A barátság csodálatos dolog. Sose adjuk fel a lehetőséget, hogy barátokra találjunk. Annyi pluszt adnak az életünkhöz!

Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy mint minden kapcsolatért, a barátságért is harcolni kell, építeni, fejleszteni szükséges, ha azt akarjuk, évek múltán is megmaradjon, és boldogságot adjon. 

A lélekpárjaim miatt érzem azt, hogy igenis helyem van ebben a világban, s nélkülük nagyon elveszett lennék. A velük összekötő láthatatlan, de érezhető kapcson keresztül érzem azt igazán, hogy egyszerre élünk a Földön, s kapcsolódunk az Éghez, karmikus voltunkhoz. Az egyik ilyen lélekpárom Anyu, aki nélkül teljes mértékben elképzelhetetlen az életem. A legvégsőbb értelemben.

Azok az emberek, akikhez egész lelkünkkel kötődünk, teszik teljessé az életünket, hiszen mindannyian a szívünk egy-egy kirakós-darabkáját jelentik. S ha csak egy is közülük elhagy, a szíved már nem lehet teljes egészében, tökéletesen csordultig. De az élet erre is kitalált egy gyógyírt: ha már mindenképpen mennie kell valakinek, kapsz helyette egy új, talán teljesen más kapcsolatot és embert, hogy a dobogó csoda ne fájjon annyira. Egy idő után pedig újra teljesnek érzed magad, hiszen kaptál egy plusz embert, akit elhalmozhatsz a benned rejlő hatalmas szeretettel. Hiszen a szeretet a világ mozgatója, s ha ezt nem tudod, nem élsz igazán.